Bagi Arany János Általános Iskola honlapja

"Tanulni annyi, mint rájönni, mi az, amit már tudsz. Cselekedni annyi, mint megmutatni, hogy tudod. Tanítani annyi, mint másokkal tudatni, hogy ők is éppúgy tudják, mint te magad" (R. Bach)

Ezen az oldalon olyan emlékeket osztok meg az olvasókkal, melyeket egykori Tanítvány(ok)tól kaptam és melyeket magam is elolvastam többször is.


Hőnig Antal tanár úr, egykori bagi diák osztotta meg velem a következő történeteket. Olvassák el Önök is.

1.

Rózsakúti táborozás

Régen volt. Talán igaz sem volt. Mindössze egy 6X6 cm-es fénykép tanúskodik róla, hogy valami mégis lehetett a régmúlt időkben: egy hetet vagy tíz napot táboroztunk az erdő közepén, a természet lágy ölén.

1961-et írtunk. Éppen elhagytuk az általános iskola hetedik osztályát – legalábbis én és még néhányan a társaságban –, s így mi voltunk a legnépesebb társaság a táborozók közül. Vagyis azok, akik hetedik, illetve nyolcadik osztályba léphettek. Akadt egy-két már végzett tanuló is, és néhányan voltak az ötödik és hatodik osztályba lépők közül is. Hogy pontosan hányan voltunk, azt nem tudom, mert a képről néhányan hiányoznak, valószínűleg őrszolgálatot és egyéb aktuális teendőt láttak el.

Rózsakút a galgamácsai erdészethez tartozó terület volt, kb. tíz kilométer távolságra a településtől. Odáig vonattal mentünk Aszódról, onnan pedig egy traktorhoz kapcsolt pótkocsin zötykölődtünk ki a táborhelyhez.

Az első nap a táborhely kialakításával telt el. Bozótot irtottunk, kialakítottunk egy olyan placcot, ahol a saját maguk által logisztikailag kitűnően elrendeződött fák közé erős sodronykötelet feszíthettünk ki, s ehhez a sodronykötélhez erősítettük hozzá az U alakban elhelyezkedő kétszemélyes sátrak felső rögzítő köteleit. Az U alak közepén pedig egy – talán 10 személyes – katonai sátort állítottunk fel, amelyben a lányok többsége aludt. Az első nap egyik legfontosabb feladata volt – már közegészségügyi szempontból is – egy használható latrina, vagyis tábori WC kialakítása.

A tábor alatti részen egy kis patak csordogált, ebben tisztálkodtunk, a patak másik partján tágas rét terült el, ami alkalmas volt a reggeli torna lebonyolítására is, és itt rakhattunk esténként tábortüzet. Az imént említet patak egy-két kilométerrel feljebb eredt, egy – talán már akkor sem művelt – kőbánya bejárata környékén. Kicsivel lejjebb volt egy kocsiút melletti kiszélesedő tisztás, ahol egy ún. gomba, egy fedett hely volt, alkalmat adva arra, hogy az arra járók egy kicsit megpihenjenek, eső idején behúzódjanak. Nekünk pedig arra volt igazán jó, hogy ott kényelmesen lehetett előkészíteni a főzéshez szükséges dolgokat. És ami még igazán fontos: a gomba közvetlen szomszédságában volt egy forrás is, amelynek a vizéből nyugodtan ihattunk, s ez a forrás jelölte ki a főzés helyszínét is.

rozsakuton.jpg

A fotón látható Bözsi néni – a teljes nevét nem tudom – finomakat főzött, a számára segítséget jelentő személyzet pedig mindig, meghatározott rend szerint közülünk került ki. A főzéshez szükséges dolgokat egyrészt magunkkal vittük, másrészt a galgamácsai erdészet dolgozói kijuttatták hozzánk a frissen beszerzendő termékeket. (Az erdészet vezetőjének a fia, egy Kerényi vezetéknevű srác is – sajnos a keresztnevére már nem emlékszem – velünk táborozott. Mellesleg ő volt a sátortársam.)

Napközben – szigorúan meghatározott napirend szerint – futballoztunk, számháborúztunk, kisebb túrákat tettünk a környező települések irányába vagy rőzsét gyűjtöttünk az esti tábortűzhöz.

Esténként a tábortűz mellett közösen énekelgettünk, apró történeteket meséltünk. Jómagam népdalokat, magyar nótákat énekeltem, különösen a kedvencemet, A vén cigányt.

Egy alkalommal focimeccset is játszottunk az erdőkürti általános iskolásokkal. Olyan igazi nagypályásat. A pontos eredményre már nem emlékszem, csak arra, hogy kikaptunk. Ez várható volt, mert ők az egész falu tanulóiból verbuválhatták össze a csapatukat, mi pedig csak „hozott anyagból” dolgozhattunk: csak az jöhetett számításba, aki a táborban volt.

A táborozási idő eltelte után – amennyire lehetett – eltüntettük a nyomainkat. Betemettük a latrinát, a táborhelyet visszaadtuk a természetnek, hadd nőjön ismét a dudva és gaz, amit az első napon eredményesen megfékeztünk.

Szerencsénkre nagyon jó időnk volt. Nem emlékszem arra, hogy eső miatt kellemetlen helyzetbe kerültünk volna. És arra sem, hogy bárki is megbetegedett volna a táborozás ideje alatt.

(E sorokat papírra vetette Hőnig Antal 2017. április 2-án.)

2.

A rajztanár emberi arca

Aki ezeket a sorokat írja, maga is a tanári pályán töltötte el aktív éveit, tehát tökéletesen tisztában van azzal, hányféle gyermeki és hányféle tanári mentalitás létezik. És hányféle szituáció! Ez utóbbi a nagyon fontos, mert az első kettő adva van, előre számolni lehet velük, de a pillanatnyi helyzet azonnali reagálást igényel, és egyáltalán nem biztos, hogy az adott pillanatban meghozott döntés jó.

Rajztanárunk a felső tagozat négy évében végig S. F. volt. Hogy mikor került az iskolába, azt sem tudjuk, csak azt, hogy amikor elballagtunk, még ott tanított.

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy rajztanári felkészültségét és művészi hajlamait megítéljem, csupán az együtt töltött évek élményei alapján tudom felvillantani a profilját. Ideges ember volt. Ebből adódóan türelmetlen is. Külső megjelenésében sem volt számunkra megnyerő: az év nagy részében csizmában járt, s ez szokatlan volt számunkra. Az okát e számunkra szokatlan öltözéknek nem tudtuk, s nem tudjuk most sem. Azt viszont saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy ha valamiért felidegesedett, akkor goromba volt. Elég volt egy-egy rosszul sikerült rajz ahhoz, hogy egy-egy kobak és rajztábla találkozásából hulladékfa keletkezzék.

Ugyanakkor – Gyóni János osztálytársam elmesélése alapján – S. F.-nek volt másféle, emberi arca is. Nősülése előtt – bagi lányt vett feleségül – Gyóni Jancsiék környékén lakott. Így időnként leállt focizni velük. s akkor egészen más volt, mint az iskolában: oldottabb, nyugodtabb, barátságos volt.

Jancsi mind a mai napig őriz egy történetet. Volt egy nagy kutya az egyik udvarban, amelyiktől mindenki félt. Igaz, hogy kerítés volt köztük és a kutya között, de féltek attól, hogy esetleg kiszabadul az örökké agresszívan ugató házőrző, s akkor nagy baj lehet. S. tanár bácsi megoldotta a helyzetet: úgy ahogy volt, utcai öltözékben – természetesen csizmásan – négykézlábra állt, szájába vett egy sapkát, s elkezdett morogva a kutya felé mászni. A kutya úgy megrémült, hogy azonnal elszaladt. Gyóni Jancsi szerint még most is fut valahol, nem lehet utolérni őt.

A kérdésem csak az, hogy ha a felbőszült kutyát meg tudta szelídíteni, ha a focizó gyerekekkel oldottan, fesztelenül tudott viselkedni, miért nem tudott szelídebben viselkedni az iskolában? Miért nem tudta az emberi arcát megmutatni nekünk is? Mert volt neki, csak mi ezt az iskolában nem ismerhettük meg. (Hőnig Antal)

3.

1956-os emlék

Az 1956-57-es tanévben harmadik osztályba jártunk. A tanító nénink Venczel Katalin volt. Az osztálytermünk pedig az emeleti részen volt: a lépcsőház utáni első tanterem balra. Talán október 24 volt, de az is lehet, hogy 25. Gyakorlatilag vége volt a tanításnak, a hittanosoknak lett volna még hittanórájuk. De a mindenféle rádióhírek arra késztették a tanító néninket, hogy valakit átküldjön a plébániára megkérdezni, hogy lesz-e hittanóra. Egy közelmúltbéli beszélgetés során derült ki, hogy ez az osztálytársunk Gergely János volt (akit ma talán a Tésztás ragadványnév alapján tudnak legjobban azonosítani), aki a plébániára már át sem ment, mert nagy tömeg hömpölygött az utcán, s egy-két puskalövés is eldördült.

Amikor elmondta, hogy mit látott-tapasztalt az utcán, az osztály egy része a tanterem sarkába vonult sírva-zokogva, a többiek nagyjából a helyükön maradtak. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, s egy alaposan beszeszelt apuka rontott be, hogy viszi haza a lányát – az eszébe sem jutott, hogy az ugyancsak osztálytárs fiát is vigye -, s ebben a szándékában csak az akadályozta meg, hogy néhány erős fiatalember berohant utána a terembe, s kitessékelte őt a folyosóra. A tanításnak vége lett, útnak eresztettek bennünket, mi pedig elindultunk haza, vagy pedig csatlakoztunk a tömeghez.

Jómagam ez utóbbit választottam, mert a tömeg mozgása és az én hazafelé vezető utam erősen egybeesett. A tömeg pedig elhatározta – közfelkiáltással –, hogy megkeresi Szarka Dömötör tanácselnököt. Így hát elindult a menet a Puskin utca. Szőlő utca, Árpád utca útvonalon a tanácselnök Béke utcai házához. Mivel azonban nem találták otthon, a menet elindult a Hathegy irányába, ahol az egyik fia lakott. Azonban ott sem találták. Innen a tömeg a Vörös Hadsereg utca sarkán lévő házhoz vonult – sokféle üzleti vállalkozásnak adott helyet a régi épület helyén megépült mai ház –, ahol Szarka Dömötör másik fia lakott. Innen azonban már nem ment tovább a tömeg, mert megtalálták, akit kerestek. Jól helyben is hagyták őt, talán – ha néhány mérsékeltebb magatartást tanúsító fiatalabb felvonuló nincs ott – agyon is verték volna. Így kevesebbel is beérték: elégtételt vettek sok-sok sérelemért.

Időközben értesítették az orvost is – Bagon akkor nem volt orvos –, aki Hévízgyörkről jött egy 125-ös Csepel motoron. Nem könnyen jutott el a helyszínre, hogy elsősegélyben részesítse a tanácselnököt, mert egy pillanatra leszedték őt is a motorról, s egy-két pofont talán még a doktor úr is kapott, mondván, az ilyen szemét embert gyógyítani sem kell.

Számunkra a forradalomnak ez a helyi eseménye ezzel le is zárult, a tanítás pedig folytatódott, mert más helyi dolgok nem zavarták az iskolai rendet.

(A történetet lejegyezte Hőnig Antal 2017. május 2-án.) 

4.

A kis vágtázók

Hatodikosok voltunk. Valamilyen járási szintű futóversenyt rendeztek. Volt mezei futás, különböző egyéni futószámok, s természetesen csapatversenyt is írtak ki a mi korosztályunknak. Mi – Gódor Tibor, Gyóni János Gergely János, Hőnig Antal – a négyszer 60 méteres váltófutásban vettünk részt. Arra még egészen pontosan visszaemlékszem, hogy délutánonként gyakoroltuk a váltást, arra azonban már nem, hogy milyen sorrendben futottunk. A kezdő futó Gódor Tibor vagy Gyóni János lehetett – mindketten nagyon robbanékonyak voltak –, s a befejező ember bármelyikünk lehetett.

Végül a versenyben harmadik helyezést értünk el, de oly módon, hogy valójában negyediknek értünk célba, de az egyik előttünk beérkező csapatot rossz váltás miatt kizárták. Így miénk lett a harmadik hely.

(A történetet lejegyezte Hőnig Antal 2017. június 5-én.)

5.

A nagy derbi

Ez a rövid történet az iskola négytusa csapatához kapcsolódik, mégpedig az 1961-62-es tanévbeli szerepléshez. Ekkor már végzősök voltunk, vagyis nyolcadikos létünk tavaszán történt mindez. Az aszódi járási verseny küzelmeihez kapcsolódik a történet.

Csapatunk szempontjából – Kaputa János, Martinák László, Péter János és Hőnig Antal – a magasugrás volt a legmeghatározóbb.  A hosszú verseny során hárman maradtak, akik között eldőlt a küzdelem: Kaputa János és Martinák László Bagról, s Kovács Attila Aszódról.

Amikor már mindenki elvérzett, a felsoroltak még erősen versenyben voltak egymással, és sokáig nem lehetett még megtippelni sem, hogy ki kerül ki győztesen a küzdelemből, mert mindenki biztosan ugrotta át az előtte álló magasságot. Már mindhárman túljutottak a 150 cm-en, s még mindig teljesen nyílt volt a verseny. Végül az első helyet Kaputa János szerezte meg 155 cm-rel, a második Kovács Attila lett 152 cm-rel, s a harmadik hely Martinák Lászlóé lett. Az ő eredményére azonban nem emlékszünk.

Az utóbbi mondat többes számú igehasználata azért indokolt, mert magam sem emlékeztem már a verseny végeredményére, s amikor egy alkalommal összefutottam Kaputa Jánossal, tőle kérdeztem meg, hogy ő emlékszik-e, hogyan dőlt el a verseny. Ő idézte vissza a sorrendet és a számszerű eredményt, viszont Martinák Laci eredményére ő sem emlékszik. Lacitól viszont már nem tudjuk megkérdezni, mert sajnos jó pár éve már nincs közöttünk.

(Lejegyezte: Hőnig Antal 2017. június 3-án.)

 6.

Négytusa

Nem tudom, manapság létezik-e még ez a csapatsport az általános iskolai korosztály számára, de a mi időnkben talán ez volt iskolai szinten belül a sportok sportja. Hetedik és nyolcadik osztályosok számára kiírt verseny volt, amely négyfős csapatok versengésével zajlott négy versenyszámban: 60 m-es síkfutás, kislabda-dobás, magas- és távolugrás.

Az elsődleges cél a járási verseny megnyerése volt. Ennek érdekében a verseny előtt hetekkel már edzettünk délutánonként, s majd háziverseny döntötte el, hogy ki kerül be a járásin résztvevő csapatba. Nekem ez kétszer sikerült. És mindkétszer eljutottunk a megyei döntőbe is, amelyet Dunakeszin rendeztek meg.

Arra nem emlékszem pontosan, hogy hetedikes koromban kik voltak a csapat tagjai. Az évfolyamomból nagy valószínűséggel ugyanazok, akik egy évvel később – Kaputa János és Martinák László –, a negyedik tag viszont Boda László személyében az előttünk járó évfolyamból került ki. A járási versenyt viszonylag simán nyertük, így eljutottunk a megyei döntőbe is. Boda Laci – aki rendkívül jó adottságokkal rendelkezett – toronymagasan nyerte a járási egyéni összetett versenyt, s esélyesnek számított a megyei egyéni összetett végeredményének eldöntésében is. Sajnos nem így történt. Részéről a távolugrás döntött el mindent: nem volt egyetlen érvényes ugrása sem. Klotz tanár úr arra kérte Lacit, hogy ugorjon elsőre egy biztonsági ugrást, hogy neki is és a csapatnak is meglegyen a kellő biztosítékot adó pontszáma. De hiába volt minden kérlelés: vagy nem jött ki Lacinak egyetlen ugrásnál sem igazán a lépés, vagy pedig ő gondolta úgy, hogy csak egy nagyon nagy ugrással nyerheti meg az egyéni versenyt, s ezt a távolugrással megszerzett pontok révén kívánta biztosítani a maga számára. Sajnos a jó eredmény nem jött össze, s a csapat is komoly pontveszteséggel zárt.

Nyolcadikos korunkban a Kaputa János, Martinák László, Péter János, Hőnig Antal összetételű csapat vett részt – Péter János akkor hetedikes volt – a járási, majd a megyei verseny küzdelmeiben. A járási versenyt a csapat viszonylag simán megnyerte – a magasugrást Kaputa János nyerte, jómagam ezüstérmes lettem kislabda-dobásban –, a megyei versenyen pedig tisztességesen helytálltunk.

Még két dolgot szeretnék megemlíteni ezzel a csapatsporttal kapcsolatban:

  • Az összetett verseny szempontjából a három legjobb eredmény számított, a legkevesebb pontot elérő csapattag eredményét figyelmen kívül kellett hagyni. Az első évben ez a csapattag én voltam.
  • A második évben már az én eredményem is beszámított a csapat teljesítményébe. Nem én voltam a csapat legjobb tagja, de talán a legkiegyensúlyozottabb versenyzője igen: három versenyen – házi, járási, megyei – képes voltam 1 pont különbséggel versenyezni.

Szép idők voltak!

(A történetet lejegyezte Hőnig Antal 2017. június 3-án.)

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 44
Tegnapi: 173
Heti: 44
Havi: 2 110
Össz.: 309 016

Látogatottság növelés
Oldal: Emlékek Hőnig Antal tollából
Bagi Arany János Általános Iskola honlapja - © 2008 - 2018 - szaszieva.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: ballagási forgatókönyvek általános iskola - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »